"Hát, ezt olvasod most"- forgatja kezében a táskámból előhúzott, már szamárfülessé nyúzott új szerzeményem.
"Igen. Szeretem az iró hangját". majd miközben visszaszerzem tőle a kincsemet,még tétován hozzáfűzöm "A tiédet is szeretem, persze teljesen más okokból"
2013. június 11., kedd
2013. június 6., csütörtök
...a legrosszabb (vagy éppen a legjobb) dolog az, hogy valamiképp mindig visszatalálok ide. Képletesen értve. Mára ez maradt belőle(m), lecsapódása annak, ami, aki voltam. De jó tudni- hogy igy sokadszorra is- amikor már majdnem elvesznék a szépen keretezett kis életemben, mindig jön valami vagy valaki aki megfogja és kiforditja sarkaiból a világom. És én borzasztóan hálás vagyok ezért. Már megint. Mert általában a helyére kerül minden. Vagy ha nem is minden, legalábbis egy kicsit én.
Mert amikor már nem figyelsz és túl boldog vagy, akkor abbamarad valami, ami igazából meghatároz,ami a belső csontvázad, a versesfüzet maradékát elásod a könyvespolcod hátuljába, csak hogy ne is lásd, mert bűntudatot ébreszt, hogy azt ,ami a legbelsőbb valód, ami megtartott a legrosszabb napokon is, száműzted ilyen-olyan okok miatt...
...elhitetve magaddal is, hogy nekem-erre-már-nincs -szükségem.
Aztán egy napon valakinek csak megint sikerül rábökni az ujjával a lényed közepére, és azt mondja: ismerlek.
Neked pedig sirhatnékod támad, az az igazi fojtogatós, nem tudod, átverni akarnak e, tőrbecsalni, mert elhinni sem mered, hogy valaki esetleg megint olyannak lát, amilyen már régen nem vagy.
Mert roppantul bosszantó és szúrós érzés, hogy valahol IGAZÁN eltévedtél. Amikor tudod, hogy hol, de magadnak sem mered bevallani, mert, hát végső esetben is minimum naivnak néznének. De, hát, végtére az is vagy. Aki igy tud lelkesedni egy gombóc csokis fagyiért vagy ölre menni a kedvenc irója miatt, akinek a sokadszori hallgatás után is elszorul a torka a The Fountain betétdalától, az kéremszépen, nem normális.
É-let-kép-te-len, főleg most, főleg, itt.
Azért sokadszorra is próbálok nem belehalni....
Mert amikor már nem figyelsz és túl boldog vagy, akkor abbamarad valami, ami igazából meghatároz,ami a belső csontvázad, a versesfüzet maradékát elásod a könyvespolcod hátuljába, csak hogy ne is lásd, mert bűntudatot ébreszt, hogy azt ,ami a legbelsőbb valód, ami megtartott a legrosszabb napokon is, száműzted ilyen-olyan okok miatt...
...elhitetve magaddal is, hogy nekem-erre-már-nincs -szükségem.
Aztán egy napon valakinek csak megint sikerül rábökni az ujjával a lényed közepére, és azt mondja: ismerlek.
Neked pedig sirhatnékod támad, az az igazi fojtogatós, nem tudod, átverni akarnak e, tőrbecsalni, mert elhinni sem mered, hogy valaki esetleg megint olyannak lát, amilyen már régen nem vagy.
Mert roppantul bosszantó és szúrós érzés, hogy valahol IGAZÁN eltévedtél. Amikor tudod, hogy hol, de magadnak sem mered bevallani, mert, hát végső esetben is minimum naivnak néznének. De, hát, végtére az is vagy. Aki igy tud lelkesedni egy gombóc csokis fagyiért vagy ölre menni a kedvenc irója miatt, akinek a sokadszori hallgatás után is elszorul a torka a The Fountain betétdalától, az kéremszépen, nem normális.
É-let-kép-te-len, főleg most, főleg, itt.
Azért sokadszorra is próbálok nem belehalni....
2010. október 1., péntek
....kicsit kimerülve mindentől....
De legfőképp önmagamtól. meg ami a vállamat nyomja. Mindenféle gond, akár a legapróbb is, ott ül a nyakamban, és lóbálja a lábát a semmibe. Elvannak maguknak. Túlagyalom a dolgokat. Túlreagálom a dolgokat.
...és csak úgy általában mindent elTÚLzok...
...ma eszembe jutott a nagypapám. Ahogy azt szokta mondani : bibasz, ha valami nem sikerült . Meg amikor együtt buszoztunk. És hogy megsiratta a derékig érő hajam, amikor 12 évesen levágattam.
....meg aztán amikor utoljára felismert és megsimogatta az arcom....
2010. szeptember 30., csütörtök
jellemző....
létrehozok valamit, teljes lelkesedéssel, odaadással, figyelek rá, jó érzést kelt....addig, ameddig
Aztán szépen nemtörődömmé válok és elfelejtem. Igy tünnek el a skype fiókjaim, megannyi jelszó, ezüstgyűrűk, barátságok, meg mit tudom én, milyen bigyók még. A blog jelszavam is úgy kellett visszaszereznem. Igy most megint itt, a következő jelszó-módositásig.
Apropó.....ma, könyökkel lesodortam anya egy szószostálját, amit alig egy hete hozott Tunéziából. Szép volt, nap formájú és narancssárga. Fél perce még csúsztam másztam a konyhakövön, hogy minden kis darabot megtaláljak. Összemozaikozom. Megragasztom. Rendszerint akárcsak magamat, ha darabjaimra esem szét. Egy kis puzzle művelet, és újra nap formám van, narancssárga cirádákkal. Kevesen ismerik csak a cserepeimet...
Hát, igy állunk. Még benyelem az őszi napsütés maradékát, elraktározom a rossz időkre.
(ha most lenne egy név, amit tőlem kaptál volna, tudnád, hogy Neked szól az, hogy tessék, itt a naplóm, ha már egyszer azt, ami a polcodon áll, nem engedem elolvasni, bár elkaptál néhány szófoszlányt. De ha ez megnyugtat, hosszútávon ez sem lesz kevésbé kusza )
2010. április 26., hétfő
először
jó most igy...
mezitláb, jó zene a háttérben, végre, csak az, amit én akarok, odakint meg süt a nap, de nem ám csak úgy, hanem ezerágra, és kinyilt a magnóliafánk is, sokadszor, pedig anya hét évnyi lustulás után megfenyegette, hogy kidobja, ha nem bont következö tavasszal virágot...hehe, emlékeztet valakire....
....szeretem az ilyen napokat, amikor a nyitott ablakon át tódul befelé a levegő, minden illatos és meleg, még akkor is, ha ilyen időben, ha nem iszom eleget, hajlamos vagyok beájulni a tömegben...
...itt meg a szó, amit a hugom talált ki, és nagyon szeretek: varázslepárló...
...és van még egy rakás más szerelme(i)m, amikre most se időm, se kedvem, most a jó idő varázsában élek...
...ennyit a négy éve megvett 20 eurós, nagyon szép naplónak nem igazán nevezhető kis könyvikéről. Talán ha 12 oldalt irtam tele a kedvenc töltőtollammal mindenféléről. Most pedig lecserélem a virtuális térre(fuj, de utálom ezt a szót)....azért megtartom, emlékbe, néha-néha majd firkálgatok bele, szokás szerint, összefüggéstelenül, arról, ami épp foglalkoztat...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)